Születésem óta optimista ember vagyok. Nagyon szerettem megszületni, és ha már így tör-tént, hiszem, hogy így érdemes élni. Gyermekkorom legnagyobb igazságtalanságának azt tartottam, hogy velem szemben egy felnőttnek -tanárnak- mindig igaza volt, csak azért, mert ő a felnőtt. Jó tanulónak nem neveztek, de elég jól eligazodtam azon dolgokban, amik érdekeltek. Az iskolai oktatásból leginkább a logikus gondolkodás elsajátítása volt fontos. Megtanultam, ha szükségem van valamire, tudjam hol keressem. Album rólam

A harmincas éveim közepén szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy visszafordíthatatlan folyamatként kerekesszékbe kény-szerülök. Végül a kór elérte célját, 57 éves koromban gurulva teszem meg azt az utat, amit korábban lépésenként. A kerekes-székben a mozgás persze nem jelenti azt, hogy valami elveszett, sokkal inkább a perspektívák változtak. A hitem abban, hogy az élet az csodálatos dolog, semmit sem változott. Tudom, mindenkinek megvan a maga keresztje. Nálam ez látszik is.Én gurulok.

Mindig fontos volt számomra, hogy kapcsolataim az emberekkel, azok általam kiválasztottjaival jó legyen. Sok-sok kedves diák-társam, haverom, munkatársam, rokonom volt, van, lesz. Barátom azonban csak az lehet, aki meri vállalni dühömet, haragomat, sértődéseimet, ha azt mondja nekem: nem! Ez nem olyan, mint a bélyeg vagy az érem. A barátokat nem célszerű és szerintem nem is lehet gyűjteni. A kapcsolat ebben az esetben olyan frekvencián mozog, ahol a gesztusoknak nagyobb szerepük van, mint a szavaknak.

Gyermekkoromban jó családban éltem, csak az volt a helyzet, hogy szüleim helyett nagymamám volt az igazi, örömteli és önzet-len érzelmi kapcsolat. Az ötvenes években sokan voltunk így. A szülők dolgoztak is, meg tanultak is. Sokat dolgoztak és sokat tanultak. Így mi sokáig kimaradtunk az életükből. Közben felnőttünk s már a gyerek szülő viszony átalakult. Valami belső tűz ki- csapod hatott, mert negyven évesen éreztem azt a vonzalmat a szülők iránt, amit egész gyermekkoromban éreznem kellett volna. Ezért mikor apa lettem -talán a legfontosabb dolog volt életemben- szerettem volna olyan lenni, amilyent én szerettem volna szeretni. Ezt azonban csak Ők tudják megítélni. Felnőttek már, de azért gyerekek még.

Szeretném, ha szeretnének, szeretném, ha szeretnélek. Így van ez normálisan az ember életében. Amit a sors az egyik esetben elvett, a másik esetben kárpótol. Párválasztás. Én tizennyolcra lapot kértem... és nyertem! Csodálatos embert hozott nekem a sors. Ő Anna . Már harminchat éve ismerem, harmincöt éve a sorsom meghatározója, gyermekeim mamája. Maradjon is így mindörökre!

 Magamról írtam s Te olvasod. Tudd, hogy én ez vagyok. Sok vagy talán kevés, mindegy, mert az én életem csak én élhetem. 

>                                                                                                       

Megosztás

Link: